"Noszlopy megfordult, de mint aki lassított filmben játszik, mint aki már félig
a túlvilágon van. Lábujjhegyen
lépdelt Piroska felé, hogy kituszkolja a szobából.
Mi lesz velem, gondolja. Na, mi lesz
velem? És hirtelen eszébe jut, hogy a kávé milyen édes volt a kertben, ami már
sok éve nem létezik. Húsz év múlva jött rá, hogy milyen boldog volt egykor, amikor a
boldogságot nem érezte, mert a boldogság csak utóérzete valaminek. Húsz vagy
több év múlt el azóta, hogy a boldogság megfogalmazódjon benne, mert akkor,
ott, a kertben csak egy csendes nyári nap volt, és az égvilágon nem történt
semmi. Egy-két órát tartott. Vagy egy egész délutánt ez a kedves, semmirekellő,
semmit nem váró, emlékektől távol tartó érzés vagy inkább érzelem, amely
boldogságként tért vissza húsz év után, és ő egy pillanatra beleveszett az élénkzöld
falevelek közt megvillanó ég kékjébe? De most vasárnap volt, egy perccel
korábban jött a sötétedés, mint tegnap. Egyre nehezebb volt ellenállni…"
Aztán majd elkezdett esni a hó...
/Az utolsó reggelen/
